untitled #2

Kezembe akadt Mycroft (a pendrive-om) és ez egy "innen nincs visszaút" löketet adott. Pont ma fakadtam ki, hogy én nem is vagyok bloggerre való, mert mindenki más annyira különlegesen és jól ír, annyira meg tudja ragadni egy-egy karakter lényegét én meg így pff...

Hülye vagy Will. Csupa nagy betűvel. Mármint a "hülye vagy" rész, nem pedig a Will.

El kell fogadnom, és büszkének kell lennem rá, mert az én kezem munkája az amit írok, meg (többnyire) az én kis fantáziálgatásom esténként, miközben ölelgetem a párnám, azt képzelve, hogy az Mycroft. Azért is nyitottam ezt a blogot, hogy legalább így, névtelenül tegyek közzé ezt-azt, hogy leküzdjek magamban gátakat, ami úgy nem fog menni, ha törlöm az egészet a fenébe.

A másik meg az, amit nem tudtam betartani, hogy ne olvassak másoktól. (Muszáj, mert jó, még akkor is, ha egy-egy sztori után rá sem bírok nézni a documents mappámra és nem a könnyeim miatt.)

Röviden, rávettem magam, hogy a régebbi munkáimat is közzétegyem, már durván három hónap telt el, eddig kellett így is várniuk. Ez meg egy rövidke Kidlock.

„Sherlock, mondd, mégis mit képzeltél?!” Sherlock szinte hallotta bátyja lenéző, kissé sajnálkozó hangját, habár ő maga arcát éppen Mycroft kabátjába temette, amilyen mélyen csak tudta, az eső irdatlan kopogása is halkulni kezdett, míg nem tompa, apró puffanások lettek a messzeségben.
„Soha többé ne csinálj ilyet, Sherlock.” Mycroft szorosan tartotta öccsét, még csak hét éves volt, nem tudhatta mit művel. Mégis mérges volt.
Mérges, magára, amiért hagyta, hogy Sherlocknak ennyire fájjon.
Mycroft lassan fejtette le magáról az apró kezeket, amelyek görcsösen markolták kabátját.
– Teljesen összegyűrted – jegyezte meg, Sherlock pedig vörös szemekkel rebegett egy „Sajnálom Mycroft”-ot. Nem, ő nem akarta összegyűrni Mycroft kedvenc kabátját, ő nem akart bántani senkit.
– Semmi baj, de most már tényleg haza kell mennünk, Anyuka nagyon aggódik – Sherlock vészesen legörbülő szájjal nézett fel bátyjára, Mycroft nem akarta látni a pirosra sírt kis szemeket, de erőt véve magán ezúttal nem fordította el a tekintetét.
– Még nem akarok hazamenni, megint veszekednek. Azt mondtad, csak azok veszekednek, akik nem szeretik egymást. Anyukáék nem szeretik már egymást – felelte alig hallhatóan Sherlock, Mycroftnak a szíve szakadt belé, hogy így lássa őt. Nem szoktak sokat érintkezni, most Sherlock mégis kétségbeesetten kapaszkodott Mycroft kezébe, mintha félne, hogy bátyja bármelyik pillanatban eltűnne az esőfüggöny mögött, és soha nem láthatná.
– Haza kell mennünk, teljesen át vagy ázva, nagyon csúnyán meg fogsz fázni – csitította őt az idősebbik, hagyta, hogy öccse markolgassa kezét. Jéghideg volt, még az ő érintésénél is hidegebb.
Sherlock habozva, de bólintott, tudta, hogy Mycroftnak igaza van, neki mindig igaza van. Mindig tudja, mit kell mondani, még ha azt a maga tárgyilagos módján is teszi és mindig betartotta, ha ígért valamit.

Mycroft és esernyőjének védelmében Sherlock kezdett megnyugodni, de vacogott, hiába próbálta összeszorítani fakó ajkait, Mycroft egyből észrevette.
– Várj – szólalt meg hirtelen, majd Sherlock kezébe nyomtam ernyőjét, öccse pedig minden erejével azon volt, hogy minél magasabbra és biztosabban tartsa, amíg Mycroft leveszi magáról kabátját.
– De ez a kedvenc kabátod.
– Csend legyen és vedd fel. Nem kívánok vitát nyitni – közölte Mycroft, miután Sherlockra kanyarította a sötétbarna, elegáns anyagot, olyan nagy volt Sherlockra, hogy még a fejére is jutott belőle. Öltözködés közben még az ernyőt is elejtette.
– Ügyetlen vagy.
– Sajnálom.
– Semmi baj, siessünk haza. Minden rendben lesz. Ígérem.