Állandóan alkalmazkodni kell, meg elviselni a zajt, az embereket. Itthon még istenes a dolog, de a suli egyszerűen kikészít. Üvöltenek, konkrétan üvöltenek indokolatlanul, képtelenség koncentrálni, csak csacsognak és csacsognak, igényes discozene bömböl
Meg persze az is egy felbecsülhetetlen pillanat, amikor az ember édesanyja drága gyermeke bogarairól nem tudva bukkan rá a telefonon Mystrade-os képekre. Áhh, hisz épp csak csókra készülnek, kicsit sem volt gáz. Magyarázkodni nem az én műfajom, szarul is ment. És így utólag visszatekintve a duzzogás sem volt egy jó választás.

- Nézd, Mark Gatiss.
- HOL?! MI VAN?!
- ... :D
- U KIDDIN ME ARENT U
Két másodpercre még el is hittem, amíg le nem esett, hogy mit néz és ki az a fickó. Két másodpercre sikerült rászednie. Ha nem szigorúan vesszük, akkor csak 1,5 volt. ˘˘ De még az orra is, kicsit lefelé görbül *mutogat* Ladies and Gentleman,
ÉS ÉLETEM ELSŐ JOHNLOCKOS ÁLMA. És én voltam John és te jó ég, döbbenetes volt. Sherlockkal betörtünk a nagymamám lakására, ahová Moriarty és Moran fészeklték be magukat (és egy csöppet átrendezték, királyhoz illő lakosztályt varázsoltak belőle, egyszóval puccos lett .-.) én voltam a figyelem elterelés, és ez idő alatt persze plusz infókat is sikerült összeszednem pár fontos aktát tanulmányozva, de Moriarty észrevett (ami, ha úgy vesszük tervbe volt véve) fegyverem nem volt, minő balgaság, így futnom kellett. Meg kell hagyni, hogy Moran remek futó, előbb érti fel a tetőre, mint én ki a kertbe.
Na innentől nem vagyok büszke magamra, ugyanis lelőtt, de inkább volt zsibbasztó érzés, a golyó a bal vállamat kapta el (feel the irony, nice shot Life, congrats).
Az, hogy Sherlock felkapott és elvonszolt, miközben elszedtem a fegyverét és lőttem, much more romantic volt. Valami random nő fejét sikeresen szétlőttem, nem volt épp csodás látvány, és Morant majdnem eltaláltam, nem emlékszem mert elájultam és azzal a lendülettel fel is ébredtem. De ettől függetlenül roppant mód élveztem és remélem lesz még részem ehhez hasonlóban, hátha még ötletet is kapok az íráshoz. (-> jelen pillanatban ki vagyok égve, és nincs jobb ötletem, mint a régi írásokat feltölteni.)
Hétvégén, hogy, hogy nem, megint Irish folk music CD akadt a kezembe, nem is haboztam hát. Az első 14 szám csodásan lement, egy Sherlock könyvvel a kezemben egész jól elvoltam, már nem is a zenére figyeltem, hanem Sherlock eszmefuttatását próbáltam követni, amikor meghallom, hogy Moriarty.
Mondom, egek, biztos sok volt a Sherlock, már hangokat hallok, így leraktam a könyvet, egye fene, kicsit pihentetem a témát. Lehunyt szemekkel hallgattam tovább a zenét, és megint hallottam, hogy Moriarty.
A CD-ről.
Moriarty azt mondta, hogy már nem akar többet énekelni.
WHAT.
I'M SORRY WHAT.
Nem félrehallottam, bár nem kicsit lepett meg a dolog, mert a CD-t nem először hallgattam, és még soha nem tűnt fel, hogy a 15 szám alatt Moriartyról lett volna szó.
(A biztonság kedvéért behívtam anyát, hogy leellenőrizzem, jól hallottam-e?)
Tudományosan bizonyított tény, hogy Sherlock mindenütt ott van. Mindenütt.