valentine

Valentine's Day. Hallgassunk Mystrade számokat, nézzünk Mystrade-ot, érezzük a Mystrade-ot, lélegezzük a Mystrade-ot és mindezt a földbe tiporva egy kirohanás alkalmával írjunk Holmes brotherst.
Warning: pointless. Tényleg csak megszállt valami. Mystrade-ot kellett volna, mert most tényleg eléggé olyan itt a hangulat, de most már mindegy.
Szívesen várok kivetni valókat, mert biztosan akad, jobb tudni róla.
Jó olvasgatást!

– Drága öcsém, micsoda meglepetés.

”De pontosan tudtam, hogy eljössz.”

Sherlock csak hümmögött egyet, szemeit csukva tartva próbálta nem leolvasni a nyilvánvalót bátyja arcáról. Február 14, egy újabb ostoba és felesleges ünnepnek gúnyolt nap, mikor az emberek akik amúgy is kedvelik egymást, most hirtelen még jobban. Ez az ő napjuk, Sherlock pedig valami csoda folytán úgy érezte, hogy ezt a napot nem szabad elvennie Johntól és Marytől.

Mary vette el tőle.

Mycroft nagyot sóhajtva támasztotta le esernyőjét, majd kabátjától megválva a konyha felé indult, szótlanul tette fel a vizet forrni, úgy vélte, mindkettejüknek jól jön majd egy kis tea.

– Hát nem gyűlölnivaló? – Pillantott fel Sherlock, tekintetét az ablakra függesztve. Ha nem Sherlockról lett volna szó, az ember azt hinné, titkon sóvárogva tekint a verőfényes, de felettébb hűvös külvilágra.
– Miért, mégis mire számítottál? Hogy a kis barátoddal ma valami ügyön fogtok dolgozni?
Sherlock nem válaszolt, csupán szemhéja rebbent.
”És ha igen?”
”Felettébb naiv gondolat, drága kisöcsém.”
Sherlock felmordult, inkább ismét lehunyta szemeit, mintsem bátyját kelljen néznie. Ujjai hegyét finoman összeillesztve mélyedt gondolataiba, de közben mégsem tudott szabadulni teljesen, Mycroft minden halk neszezése ezerszeresére erősödött, a porcelán koccanása, a víz csorgása, még az a kósza csepp is, amit Mycroft sietve feltörölt egy igen halk káromkodás mellett. Majdnem a ruhája bánta.

Puha léptek zaja, de Sherlock még akkor sem volt hajlandó felpillantani, mikor már határozottan érezte a tejszín és a tea illatát.
– Mégis miért vagy most itt? – tette fel ártatlannak tűnő kérdését az idősebbik Holmes.
– Mert egyedül megőrültem volna.
– De csak ma.
– Mit számít, hogy ma-e, vagy holnap?! Nekem nem a nappal van bajom, hanem--
– Hiányolod, hogy körberajongjanak? Rossz helyre jöttél.
Sherlock felpattant a kanapéról, ahol eddig feküdt, leverve egy párnát, de nem törődött vele.
– Unalmas, mind unalmas! Két napja, tizenegy órája és nem egészen nyolc perc annak, hogy egy két-tapaszos rejtély lefoglalt valamennyire. Azóta semmi, az agyam elhasználódik, meg kell mozgatnom valahogy.
Mycroft ezalatt zavartalanul öntött teát mindkettejük számára, és míg Sherlock nagyban magyarázott, a kezébe nyomott egy csészét, a teát úgy ízesítve, ahogy öccse szereti. Sherlocknak fel sem tűnt, reflexszerűen kortyolt bele, aztán már le is rakta.
Mycroft kényelmesen süppedt a kanapéba, hátradőlve, mondhatni meglepetten hallgatta öccse kisebb kitörését, aminek valahogy nem akart vége lenni. Bár Sherlock jobbára csak ismételte magát és átkozta a világot, Mycroft teájára fókuszált, pontosan tudta, hogy mi Sherlock baja, és a rosszabb része az volt, hogy azon ő segíteni nem tudott. Nem mintha Sherlock bármiféle segítséget elfogadott volna tőle. Ennek ellenére Sherlock nála töltötte az egész napot, estére már csak szótlanul üldögéltek, pontosabban Mycroft a kanapén üldögélve olvasgatta The Timest, csak időtöltésként, míg Sherlock lábait Mycroft ölében pihentetve bámulta a plafont, fél keze élettelenül lelógva. Néha lélegzett is, amikor nem volt túl elfoglalt a gondolataival.
– Értékelném, ha nem lábtámasznak használnál – jegyezte meg Mycroft, bár tudta, hogy ez hasztalan, Sherlocktól jó, ha hümmögést kap válaszul. De már megszokta, és őszintén szólva annyira nem is zavarta, így a béke és a nemesebb célok érdekében nem tett semmit.

Mycroft nem volt az a tipikus érzelmi alkat, legtöbbször mindenféle érzelem távol állt tőle, egy alkalmat kivéve. De még ha érzett is ekkor valamit, el kellett fojtania, mielőtt valami visszafordíthatatlan hibát vét, az pedig, hogy elveszítse őt, még a gondolata is kétségbeeséssel töltötte el.

Hiszen csak mi vagyunk egymásnak, mikor veszed végre észre, Sherlock? Nem tűnt fel, hogy mindig ez a vége? Mindig itt tartunk, eddig is így volt és ezután sem lesz másképp. Hányszor kell mindennek megismétlődnie, mire felfogod? Miért vagy ennyire lassú, Sherlock? Az utálatod az, ami nem engedi, hogy láss. Áruld el, mivel érdemeltem ki?

– Hm? – Sherlock felvont szemöldökkel pillantott bátyjára, aki nem sokáig ugyan, de szótlanul – és mellesleg leplezetlenül – bámulta Sherlockot.
– Honnan is tudhatnád? – sóhajtotta halkan, majd ugyanazzal a rezzenéstelen arccal merült vissza az újságba. Sherlock morgott valamit érthetetlenül, hevesen lökte ki magát a kanapé és Mycroft fogságából, egy darabig a szobában körözött egy hármasgyilkosságot elemezgetve, de Mycroft részéről nem, vagy igen ritkán érkezett válasz – természetesen akkor, ha Sherlock tévedett valamiben.
– Elmegyek – jelentette ki végül, miközben az ablak előtt megállva kezeit háta mögött fonta össze. Mycroft felvont szemöldökkel lapozott az újságban.
– Az ablakon keresztül? Nem túl okos gondolat.
Sherlock nem mozdult, és Mycroft sem vagy fél percig, aztán lerakta az újságot, zsebeibe süllyesztve kezeit lépett Sherlock mögé. Az ablak tükröződésében találkozott tekintetük, a másodpercek pedig kínzóan lassan teltek.
– Jól vagyok, Mycroft.
– Abban nem is kételkedem.
Hallgattak ismét, de ezúttal egyikük sem kerülte a másik tekintetét.
”Mi az?”
”Semmi, mi lenne?”
”Látom rajtad. Semmiféle vigasz nem kell, főleg nem tőled, Mycroft.”
”Vigasz? Isten ments, drága öcsém. Nem is értem, miért feltételezted.”
”Látom rajtad.”
”Dehogy látod, csak látni akarod, Sherlock.”

Mert szükséged van rá.

Mindig volt, és mindig lesz is,

 drága kisöcsém.

Mikor fogod végre megérteni?

Mikor fogsz végre igazán látni?