akárcsak mi

Ezúttal egy Mystrade. Első próbálkozás. A fejemben kissé máshogy zajlott le ez az egész, de hát meglátjuk.
Mondanom sem kell, hogy mi váltotta ki belőlem. Csak nem hagyhattam szenvedni Mycroftot az előadáson? Ennyivel tartozom neki.
Jó olvasgatást!

Sherlock egyszerűen csak lecsapta a telefont. De valójában Mycroft nem is értette, hogy mit várt? Hogy öccse majd megenyhül és a szünetben észrevétlenül felváltja, ő pedig egy fontos ügyre hivatkozva magára hagyhatja Sherlockot szüleivel és A nyomorultakkal? Be kellett ismernie, hogy ez a felállás épp oly valószerűtlen, mint mikor Jean Valjeant az összelopkodott értékekkel az útjára engedik, mi több, még az ott felejtett gyertyatartókat is elviheti, mert ez már csak ilyen természetes. Franciák. Mit vár tőlük az ember?
Agónia. Ez az egyetlen szó cikázott végig benne, föl-le futkározott a gerincén, egész az ujjhegyéig, majd vissza, minden egyes szó ott visszhangzott a fülében, amit énekeltek, zavaros volt minden, mint a tó sima tükre, amire hirtelen zúdul a nyári zápor.
– „It is a music of a people who will not be slaves again”
Nem, ebből ő határozottan nem bír ki többet. Keze ekkor már görcsösen markolta széke bársonyos karfáját, ujjai vészesen kezdték elveszíteni azt a kevés színüket is, ami volt nekik.
– „When the beating of your heart echoes the beating of the drums”
Az a tekintet, el nem tudta képzelni, hogy Anyuka és Apuka  hogy képesek ilyen átszellemülten figyelni, nem hogy elviselni. Hiszen ők élvezik!
– „there is a life about to start when tomorrow comes.”
Mintha a dal sosem akart volna véget érni, Mycroft erőtlen nyögéssel dőlt hátra, szemeit lehunyva, vakon pötyögte az sms-t, még névlistára sem kellett tekintenie, csak lenyomta a „G” betűt, és a rövid üzenet már el is ment.

Gregory Lestrade épp a pezsgőjébe kortyolt, miközben alaposan végigmérte a Tom nevű fickót. Hogy elhitte Mollynak, miszerint továbblépett, azt tényleg pusztán merő jóindulatának köszönhette, ez a fiú, ha nem is kiköpött mása, sokkal inkább gyenge utánzata volt a detektívnek. Talán Molly erőltette rá ezeket a ruhákat, talán ő volt ilyen, ki tudja. Az viszont meglepő volt, hogy Sherlock egyetlen szót sem szólt, lehetetlen, hogy nem vette észre. Mik nem történnek két év alatt?
Mosolyt erőltetve magára hallgatta, ahogy az eljegyzésről folyik a szó. Körülötte mindenki olyan boldognak és békésnek tűnt, főleg Molly. Kisebb hálát adott az égnek, amikor zsebében megrezdült a telefon.
Gyorsan elnézést kért, majd hasonló sebességgel megnyitotta a kis üzenetet.

 Queen’s Theatre. Jöjjön azonnal. MH

Lestrade azon nyomban felpattant.
– Elnézést, riasztást kaptam – rakta le a pezsgőt, bűnbánó arccal ragadta le kabátját a fogasról, gyorsan elköszönt és már távozott is. A lépcsőn lefelé még sietve pötyögött egy választ, majd a mobilját zsebre vágva lépett az utcára.

10 perc és ott vagyok. G

Áttört az újságírók tömegén, akik szerencsére Sherlockkal foglalkoztak, sietve taxit fogott és már úton is volt, habár egész úton idegesen dobolt térdén ujjaival, aggódva tekintett az elsuhanó házakra, emberekre, de töprengeni nem sok ideje volt.
Alig érkezett meg a színház elé és pattant ki a taxiból, egy öltönyös alak termett mellette.
– Gregory Lestrade felügyelő? – Kérdő hangsúly semmi, Lestradenak bólintani sem volt ideje, az öltönyös intett, hogy kövesse, aminek ő eleget is tett, pár perccel később pedig már a színház egyik félreeső páholyába lépett.
– Asszonyom, Uraim! – Lestrade biccentett amikor belépett, csak ezután tudatosult benne, hogy ebben a kis, eldugott páholyban csak a Holmes család ül. Bár Mycroft már említette egy korábbi beszélgetés alkalmával, hogy szüleivel kell töltenie egy kis időt, amíg Londonban vannak, a fülegyelő nem gondolta volna, hogy egy családi programra toppan majd be. Azt sem értette, hogy ő miért tud ilyenekről.
Mycroft nem pillantott hátra, de arca sugárzott a megkönnyebbüléstől az ismerős hang hallatán, ráadásul nem énekelt. A darab kezdete óta nem hallott olyan mondatot, amit ne énekeltek volna, vagy ne öccse gúnyosan hideg hangja lett volna. Kifejezetten üdítően hatott rá, türelmetlenül intett az övé melletti székre, ahol Lestrade sietve helyet foglalt. Talán egy egész picit közelebb is húzódott székével Mycrofthoz, de mindketten úgy tettek, mintha nem tűnt volna fel. Mindig így tettek, mintha mi sem történt volna.
– Áhh, A nyomorultak – jegyezte meg Lestrade halkan, arcára a szokásos eldönthetetlen fintor ült ki, mikor az ember nem tudja, hogy koncentrál, vagy szimplán undorodik. Mycroft csak hümmögött, tekintetük összetalálkozott.
„Olyan jó, hogy itt vagy.”
– Sosem kedveltem – Lestrade torkát köszörülte, tekintetét elkapta és inkább a színpadra szegezte. Hiba volt.
– Romanticisme social – Mycroft enyhén undorodó hangsúllyal ejtette ki a szavakat, homlokát gondterhelten ráncolva tekintett le, Lestrade megengedett magának egy lopott pillantást; nem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el. – A tömegnek ez kell, Gregory, hogy megnyugtassa őket, nincsenek egyedül. A fiktív szereplők szenvedése valamiért rajtuk is könnyít.
– Rajtam inkább egy pohár whiskey segítene.
Mycroft elmosolyodott, Lestrade pedig akaratlanul is vigyorgni kezdett. Maguk sem tudták miért, inkább volt fájdalmasan igaz, mintsem nevetséges.
A felügyelő úgy érezte magát, mint egy rossz kisgyerek, aki végigsuttogja az előadást, ráadásul nem is akárkivel. Ez a Nem-Is-Akárki pedig sokkal elviselhetőbbnek tartotta a szituációt, mint negyed órája, mikor Sherlock egyszerűen kinyomta őt a mondat közepén. Nem, ehhez hasonló esetekben ők nem tudtak zöldágra vergődni, ellenben Lestrade egy átlagos, szinte semmitmondó üzenetre már pattant, alig negyed óra kellett, hogy a Baker Streetről a színházhoz érjen. Normális esetben az út akár feleennyi idő is lehetett volna, de az emberek már szivárognak haza a munkából, az amúgy sem nyugodt londoni utcák pedig az autók színes kavalkádjával telnek meg.
– Csendesebben! – pisszegett Anyuka, Lestrade pedig somolyogva figyelte, ahogy a Brit Kormány minden erejét összeszedve megkímélte őket egy eléggé csípős megjegyzésről. Így hát fojtott hangon, de folytatták a beszélgetést, pár szót váltottak csak ugyan, de Mycroftnak elég volt Lestrade jelenléte, hogy erőt meríthessen. Régóta nem látta, magának pedig be kellett ismernie, hogy ez messze nem a legalkalmasabb hely egy találkozóra. Azonban fejében a hangok és gondolatok káosza lassan renddé varázsolódott.

Amint szünet következett, a két férfi csendesen távozott, pár perc múlva már kávéval a kezükben támasztották a falat az egyik folyosó félreeső részén.
– Köszönöm, hogy eljött.
– Semmiség. A főnöknek majd kimagyarázom. – Lestradenak ugyanis már a munkahelyén kellene lennie. Gondolta, egy pezsgő belefér. Tévedett.
– Arra semmi szükség.
Mások ilyenkor megilletődötten értetlenkednek, ostoba kérdéseket tesznek fel. Mycroft azt szerette Lestrade-ban, hogy az ehhez hasonló megjegyzéseket először pár értetlen pislogással, majd néma beletörődéssel fogadta, sötétbarna szemeiben azonban hála csillant, de ezt csak egy Holmes vehette észre.
Lestrade pedig azt szerette Mycroftban, hogy az ehhez hasonló megjegyzéseket úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hálásan pillantott a férfire, egy pár röpke másodpercre elrévedve a tekintetében. Ennyi elég volt, hogy egy óvatlan korty a forró italból megégesse a nyelvét, amit halk sziszegés és még halkabb szitkozódás követett.
– Minden rendben?
– Persze, csak ez az átkozott kávé… – Lestrade sértődötten méregette az átforrósodott papírpoharat, de legalább volt mivel foglalkoznia a beálló csendben.
Hetek teltek el, mióta legutóbb találkoztak, Gregory elfoglalt volt, Mycroft pedig még annál is inkább. Két telefonhívás történt ez idő alatt, mindkettő témája ugyanaz volt: Sherlock hogyléte.
Lestrade pedig kezdett hozzászokni a hosszabb kihagyásokhoz. Sherlock halála alatt volt ideje, hónapokig nem látta a férfit, nem hallotta a hangot a rejtett szám túlsó végéről, az összes rejtélyes üzenet pedig két fenyegetés volt, de Lestrade sajnálatára egyik sem Attól A Bizonyos Embertől jött.
Aztán egyszer csak jobban érezte magát, legalábbis elhitte magának ezt a szemenszedett hazugságot. Egyszerűen lefoglalta a munkája, de ez csak annyiban segített, hogy pár órával kevesebbet töprengett Mycrofton.
Nem tudta kizárni.
A házassága gödörben, annak is a legalján, először csak viták, majd költözés, ezt pedig a szétválás követte. A felügyelő ezek után teljesen a munkájába temetkezett, számára már nem maradt más.
Majd egyszer, mikor lakása felé tartott a Yardtól, egy fekete szolgálati autó fékezett némán mellette.
Hónapok óta először beszélgettek, jobban mondva hallgattak, egymással szemben ülve, gondosan kerülve a másik tekintetét, mígnem el nem érkeztek Lestrade lakásához. Nem szóltak, de nem is mozdultak, csak mikor a felügyelő azon volt, hogy kiszáll. Mycroft szólalt meg először.
Vagy egy órán át még kettesben maradtak, betértek egy közeli kávézóba, ott pedig egy félreeső sarokban ültek le. Minden szóba került, kivéve Sherlock.
„A sapkás detektív életben van.” Ezt fröcsögte minden hírcsatorna, de Lestrade ezt akkor már tudta, fejét ingatva, halkan káromkodva váltogatta a csatornákat és arra a pillanatra gondolt, mikor az a jól-ismert, mély hang szólalt meg a sötétben. Életben volt az a rohadék, de még mennyire, hogy életben.
Mindezek után, ha akarta volna sem tudta volna kitörölni egyikük gondolatát sem. Mintha minden hirtelen ott folytatódott volna, ahol két éve abbamaradt, üzenetek, telefonok, rohanás, találkozók, gyenge ürügyek, Egy Bizonyos Csodának hála a túlóra elkerülése.
Bár Sherlocknak állandóan csak a hátát látta, az elsuhanó kabátot, a meglibbenő sálat, az összes amit hallott az pár lekicsinylő vagy rejtélyes megjegyzés foszlánya, tudta, hogy Az A Bizonyos Valaki mindig ott van mögötte, csak a pillanatra vár, hogy sötét fürtök eltűnjenek a szem elől, majd pedig az árnyékból kilépve, arcán azzal a megfejthetetlen kifejezéssel megálljon mellette, majd egy néma pillantással sétára hívja.
Nem, ezek után határozottan lehetetlennek tűnt Gregory Lestrade számára, hogy ne gondoljon erre az emberre.
– Olvasta már?
Lestrade felkapta a fejét, pár másodpercig értetlenül bámult Mycroftra, a felismerés pillanatában pedig a folyosóra pillantott, ahonnan jöttek. Persze, a darab.
– Elkezdtem, de nem jutottam sokra vele. Még diákként – tette hozzá gyorsan, tekintetét a poharában kavargó barna örvényre függesztetve. Magán érezte a másik fürkésző pillantását, de pont ezért nem akart felnézni. Pontosabban nem mert.
– Pár perc és folytatódik.
– Akkor ideje lenne indulnunk – jegyezte meg Lestrade, majd  órájára pillantott. Időben voltak, a folytatásig kényelmesen visszaérnek, még pár percet megengedhetnek maguknak.
– Tudja, Gregory, hogy miért nyomorultak? – kezdett bele Mycroft hirtelen. – Megérdemelnék a boldogságot, és mégis, soha nem érhetik el, nem kaphatják meg. Nyomor és erény, kimondatlan szavak, szenvednek, testileg és lelkileg egyaránt. Szegények, üldözöttek, szánalmasak, az örök boldogtalanok.
A felügyelő ajkai lassan keserédes mosolyra húzódtak a felismeréstől, tétován bámult maga elé, majd minden óvatosságát félrehajítva pillantott a hideg, kék szempárba.
„Akárcsak mi.”
Lestrade még látni vélt egy alig észrevehető bólintást, egy halvány, de annál keserűbb mosolyt, mielőtt a férfi órájára pillantva elindult, lágy intéssel hívva maga után a felügyelőt, aki ezúttal egy másodpercet sem habozva követte őt szótlanul vissza a páholyba.