Nyilvánvaló

Újabb remek cím, fel nem érem ésszel, hogy hogy lehetek ennyire kreatív. *facepalm*
Ez most egyszerre életjel, és egy porosodó kis ötletroham publikálása. Szóval igen, ez még januári, de amilyen magabiztos vagyok, párszor át lett írva, és nagyon sokáig pihentetve. Holmes fiúk, John előtti időszak. (Áttérek a Krisztus előtt/utánról John előtt/utánra...)
Mert nem tudtam ellenállni a gondolatnak, hogy Mycroftnak szabad bejárása van Sherlock elmepalotájába.
Young(er) Sherlock első komolyabb eseteinek egyike, amiben még talán annyira nem gyakorlott. Én kérek elnézést, hogy ilyen piti ügybe kevertem, boldog lehetek, ha "két tapaszos rejtély" minősítést kaphatok.
Jó olvasást, mindenesetre, remélem nem fölöslegesen rabolom itt mások szabadidejét.


–  Vannak felvételek? Bármilyen felvétel?
–  Tiszta. Mr Morgentől engedélyt kapjunk, hogy átnézzük. Megtettük, de semmi különöset nem találtunk, az irodában nem volt kamera, a folyosón viszont igen, percenként egy felvétel, a szokásos berendezés. Egy probléma van vele, egy kitervelt bűntényt meg lehet oldani. Egy gyors besurranás és kész a baj. A halál beállta körüli időpontban sokan távoztak az épületből, később pedig már csak a takarítók láttak neki a feladataiknak. – Lestrade felügyelő vállat vont, már-már hanyagul. Kezdett késő lenni, legszívesebben már indult volna haza, amikor Holmes betoppant, és egy nyilvánvaló esetet kezdett vizsgálni. Ellenkezni nem mert, hiszen ha igazat beszélt, akkor az ország egyik legfontosabb embere küldte személyesen, abba pedig egy egyszerű felügyelőnek nem volt beleszólása.
„Valami nem hagyott nyugodni.” Igen, valami ilyesmivel állt elő, de a felügyelőnek ez csak annyit jelentett, hogy otthon nem lesz felhőtlen hangulat.
– Találtak a férfinél valamit?
– Egy azonosítókártyát, a vegyszereket, de semmi többet.

Sherlocknak nem volt más választása, be kellett lépnie az agypalotájába. Ki tudja miért, talán most, hogy Mycroft egyre többet keresi fel, már képtelen elviselni a gondolatát, hogy mindenhol őt lássa. Még ezen a helyen is, ahova csak Sherlocknak lett volna lehetősége belépnie, egy embert képtelen volt kizárni.
–  Két haláleset, Sherlock. Gondolkozz. Következtess. Nyűgözd le a kis barátaidat, ahogy szoktad. – Hallatszott szinte egyből a hang, amint belépett, pedig máskor volt ideje egyedül lenni. De ezúttal Mycroft nem hagyott neki egy percet sem.
Sherlock lehunyt szemekkel koncentrált, de bátyja közelsége összezavarta, szinte érezte lélegzetvételét nyakán, de ez még inkább arra késztette, hogy ne mozduljon, ne vegyen róla tudomást.
–  Hiszen annyira nyilvánvaló. – Hangja kihívó, szinte már lenéző, de Sherlock ignorálta. Az évek múltával egyre könnyebben sikerült, vagy egyszerűen csak rájött hogy csaphatja be magát hatásosan?
Egyáltalán kinek van szüksége Mycroftra?
–  Két gyilkosság, a halálok oka mérgezés, vegyszermarás. Az előbbit a 31 éves nő, az utóbbit a 34 éves férfi szenvedte el. Amanda Harlow, házas, nincs gyerek, minő fájdalom, de a férj nem rajong értük, ebből ítélve idősebb lehet legalább 5 évvel, nem családbarát, talán érdekházasság. Ebben az esetben felmerül, hogy vagyonos, tegyük fel a főnöke. De ő régimódi, megfontolt típus, Amanda nem futókaland volt, ott virít az ujján a jegygyűrű, szerető férj és feleség, habár a férfi emberkerülő. A dolgozók beszámolója szerint nem sokat látták, a legtöbbjük legalábbis nem. Ebből következtetve a tipikus irodában ülős fajta, aki nem mozdul ki, hogy körbenézzen, végzi-e a dolgát mindenki. nem. Kamerák és a megfelelő emberek, számára ez elég és kényelmes megoldás is.
Amanda adminisztrátorként dolgozott, szabadúszó újságíró másodállásban, szennylapokban szerepeltek a cikkei, semmi komoly. Bár a maga módján mégis, hiszen tudjuk, hogy van köztük kapcsolat.
Botrányok, zűrök, fenyegetések, vesztegetés, ez mind előfordul egy újságíróval kapcsolatban.
Drága ékszerek, megfelelni vágyás, kényszeresen, de csak egy embernek, valószínűleg a férjének. Vagy a főnökének? Vagy mindkettejüknek? Nem tudta volna elkülöníteni a munkát és a családot? Nem, okos nő volt, nyilván tudta. Formás alkat, habár kissé soványabb a kelleténél, de izmos. Fitness edzések, futás, napi vagy legalább kétnapi rendszerességgel. – Az adatok csak úgy záporoztak ahogy szemügyre vette a nő holttestét, a legapróbb részletekig, Sherlock levegőt is elfelejtett venni. Ösztönösen tette, mint régen, mikor le akarta nyűgözni Mycroftot. Persze ez nem sikerült neki, Mycroftnak minden világos volt és egyszerű. Neki nyitott könyv ember és tettek.
– Nem is ment rosszul neki, bár csak egy embert tett tönkre. Leonard Maxwell. 34, volt bankigazgató, amíg le nem buktatták a kis mesterkedéseit. Sikkasztások, több kisebb pénzösszeg tűnt el, amit a nyilvántartásból később töröltek, de erre már korábban felfigyelt valaki. Csak miután megneszelte, hogy valaki információkat szivárogtat ki róla, ez időben adakozásba kezdett alapítványoknak, öreg hiba, de egy titkait féltő áldozat nem képes tisztán gondolkodni, minél inkább el akarja terelni a gyanút, annál inkább keveri bele magát, főleg ha nem épp adakozó emberként ismerték. A gyanú ügyetlen terelése gyanúsabb, mintha az ember nem tenne semmit. – Amanda teste eltűnt és felbukkant a férfié, Sherlock közben már őt vette szemügyre.
–  Végeredmény egy megkeseredett, bosszúálló mániákus alak. Megfigyelte Amandát, a közelébe férkőzött, de a nő okos volt, nyilván tudta, hogy kivel áll szemben, gondosan ügyelt mindenre, asztala makulátlan rendben van, irodája is, a káosz legapróbb jele sem volt, kiszámíthatóvá tette a környezetét. Persze, ez nem csak őt tette kiszámíthatóvá, hanem azt is, aki neki próbált jelezni vagy ártani.
Az összes, amit nála találtak egy mágneskártya, azonosítóval. A személyzetihez erre van szükség a belépéshez, ahol a többi holmiját meg is találták. A tenyerén van egy elmosódott szó, vagy talán szám? Csak néhány vonásnyi tollmaradvány maradt meg, nem lehet tudni mit írt fel. Bár ha az üggyel kapcsolatos lenne, ami mégis egy gyilkosság, talán nem irkál fel ilyen fontos dolgot a kezére. A zsebeiben sem volt semmi, ezt már magam is ellenőriztem.
–  Nem, Sherlock – ingatta fejét kissé csalódottan Mycroft. Igaza volt, ez túl nyilvánvaló, viszont akkor nem lenne itt. Valamiért mégis eljött, valami motoszkál a fejében, de meg kell találnia a megfelelő ajtót, és azt kinyitva a nyomot. Mi az, ami zavarta?

–  Nos? – kérdezte Lestrade, Sherlock pedig elszakadva Mycrofttól ismét a gyilkosság helyszínén volt. Ismét a férfi teste mellé guggolt, és valamivel alaposabban szemügyre is vette. Olyan részletet keresett a hullákon és a környezetükön, ami bátyjának egyből feltűnt, de ő még kérette magát. Férfi, 34 éves, nem olyan rég még sikeres bankár, jövedelmező állás. Botránya volt, nem is egy, hála Amandának. Valóban ennyi történt volna? Bosszúállás a sérelmekért, kiszámított gyilkosság méreggel? A testén néhol akad pár zúzódás, valószínűleg munkahelyi apróbb balesetek.

–  Nyisd ki a szemed, Sherlock! – Sherlock ismét magára maradt, eltűnt a szoba, most vakító, végeláthatatlan fehérségben guggolt, rajta kívül ismét Mycroft, valamint ezúttal a szétmart torkú áldozat. Nem a legszebb látvány, de ez egyiküket sem zavarta különösképp, már rég hozzászoktak hasonló és rosszabb esetekhez is.
–  Üldözési mánia, alkoholizmus, drogok, boldogtalanság, ostoba autórajongó, régen golfozott, családi viszonya nem túl fényes, de ez már a botránya előtt is hasonlóképpen volt. Egy testvér, idősebb, valahol külföldön dolgozik. Sok kapcsolat, jórészt egyéjszakás. Megbízhatatlan. Sokszor ideges, nyugtalan, emiatt gyűrött felsőjének széle, vagy talán csak a mai nap miatt volt ideges?

–  Mondja el mit talált! – sóhajtott Lestrade, aki ezúttal beleunt a várakozásba, idegesen toporgott, jelezve, hogy ő már rég nem lenne itt, hanem valamelyik pub pultját koptatná. – Lent várnak az embereim.
–  Velük nem dolgozom – jegyezte meg a detektív. – Nő, 31, házas, a mostanra már boldogtalan párja emberkerülő, egy helyben ülős alak, szűk család, pár rendezetlen számla, pénz reményében érdekből összejött a főnökével. Nyilvánvaló. A munkája süt róla, nézze a körmeit és a hajviseletét, egyszerű, letisztult, elegáns, visszafogott, tökéletes a munkájához és a munka utáni „tennivalókhoz”, nem gondolja? Hogy gondolná, maga azt se tudta, hogy a főnökével házasok. Szűk körben történt, a dolgozók csak sejthetik.
–  A főnökével? – Értetlenkedve ingatta fejét a felügyelő.
–  Teljesen nyilvánvaló. Nincs gyerek, legalábbis semmi erre utaló jelet nem véltem felfedezni se rajta, se az irodájában, ergo a férfi valamivel idősebb, minimum öt év a különbség, de a tíz sem lepne meg. Semmi felhajtás, semmi felesleges kellemetlenkedés, munkahelyi szerelem, már ha lehet ennek gúnyolni, bár ez a férfi részéről bizonyosan így van, nézze a drága ékszereket, még ha sikeres újságíró volt, akkor is csak egy időre, azóta pedig gyűltek a számlák, szaftosabb ügy nem akadt, vagy már nem utazott ebben, nem látta értelmét, inkább becserkészett egy idősebb prédát, aki mellett biztonság és pénz várja, igen kiszámítható indok. Ebbe tökéletesen belepasszol Mr Morgen. A nő leánykori nevét megtartotta, valamennyire elkerülve ezzel a munkahelyi pletykákat. Használhatná a fejét is ahelyett, hogy állandóan értetlenkedik.
Lestrade mély levegőt vett és túltette magát, de Sherlock Holmes neve már örökre bevésődött az emlékezetébe. Attól tartott, hogy ezt a furcsa fiút még sokszor fogja látni, bátyjáról nem is beszélve, akihez szintén volt szerencséje korábban. Figyelmeztette Sherlockra, aki nem is váratta magát sokáig, mégis váratlan pillanatban toppant be, és mint egy vadászkopó, úgy szimatolta végig a területet.

–  Túlságosan egyértelmű, nem úgy véled, drága öcsém?
–  Ez egy mezei gyilkosság, semmi több.
Sherlock kihúzta magát, egy hideg pillantással jutalmazva mosolygó bátyját. Az a mosoly. Megint. Mindig, amikor Sherlock hibázik, és Mycroft tudja a megfejtést, de nem árulja el. Hiszen miért tenné? Azzal hogy segítene Sherlockon? Nem, Sherlocknak kell rájönnie. Ráadásul ez a saját Elmepalotája. Ha Mycroft tudja a választ, akkor neki is tudnia kell, csak rávezetést kaphat. Mycroft itt olyan volt, mint másoknál egy megérzés, vagy mikor már a nyelvünk hegyén van a szó, amit keresünk, de csak nem jut eszünkbe. De tudjuk, hogy tudjuk, hallottuk, láttuk vagy tapasztaltuk, ott van benn mélyen, csak az utat kell megtalálnunk, ami a megoldáshoz vezet.
–  Akkor miért agyalsz rajta? Miért vagy mégis itt? Vagy már kétségbeesetten okot keresel, hogy ide jöhess? – Lépett az idősebbik Holmes Sherlockhoz, kesztyűs kezével Sherlock álla alá simítva, csupán két ujjal, kissé megemelve Sherlock arcát, tekintetét fürkészte.
–  Ne légy nevetséges. Valami azonban elkerülte a figyelmemet – bökte ki végül, jutalma ismét egy mosoly volt, amit azzal hálált, hogy Mycroft kezét ellökve elfordult, hogy még csak ne is lássa azt az idegesítően átható, hideg szempárt.
–  Egy géniusz veszett el benned – jegyezte meg Mycroft, hangja merő jegesség, lenézés. – Kár, hogy azóta sem találják, kedves öcsém.
Rá kell jönnie, hogy hol hibázott, különben mi értelme a játszmának?

Sherlock felemelkedett a hulla mellől, majd szó nélkül magára hagyta Lestrade-ot, aki kétszer kiáltott utána, majd feladta. A detektív kifelé menet gondolataiba mélyedve kapta fel a kabátját és a sálat, majd taxiba szállt, bemondta lakása címét, majd gondterhelten dőlt hátra az ülésen.
A következő problémával pedig történetesen ajtaja előtt állva szembesült: nem voltak meg a kulcsai. Valószínűleg kieshetett amikor megvált kabátjától egy kis időre – nem volt szokása, talán épp az ilyen helyzetek miatt, de pokoli meleg volt az épületben a hideg, téli délutánhoz képest. Amikor észlelni kezdte magán az ájulás előjeleit, munkáját folytatván inkább megvált kabátjától. A nagy sietségben pedig fel sem tűnt, hogy nem lennének kabátzsebében, de most már mindegy volt. Nem mintha kedve lett volna egy helyben ücsörögni, vagy zavarta volna a hideg.
Párat csöngetett a szomszéd ajtón, ahol a főbérlője lakott, akinél a pótkulcs volt, de nem volt itthon.
„Megint beugrott pár körre munka után.” Gondolta Sherlock, és bár ezt Mr McArthur tagadta minden alkalommal amikor Sherlock felhívta erre figyelmét. Mi haszna az amúgy is ostoba ígéreteknek, ha még be sem tartják őket? Félrevezetés, kihasználás, játék, kinek éppen mi.
Sherlock gondolataiba mélyedt, olyannyira, hogy fel sem tűnt neki, időközben eleredt az eső, de ennek ellenére is zavartalanul baktatott tovább az eső áztatta, nyirkos londoni utcákon, kezeit zsebébe süllyesztve, bár nem tudatosult benne, teste attól még reflexszerűen reagált a külvilágra. Csendes, kihalt utakon járt, a félelem nem tartozott azon kevés dolgok közé, amit ilyenkor érzett.
–  Nocsak, a magányos hős. – Egy kellemesen duruzsoló, bár kissé szemrehányó hang keveredett az esőcseppek halk kopogásával. – Meg fogsz fázni, Sherlock.
A detektív fel se kellett pillantson, lelki szemeivel is látta Mycroft magas alakját sötét ernyője oltalmában, ahogy áll, makulátlan, tökéletes mivoltában. Habár hasa környékén hagyott némi kívánnivalót.
–  Neked is kellemes estét, Mycroft. Nincs egy szál cigid? – kérdezte Sherlock felpillantva, Mycroft megjegyzéseit nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyva. Persze, hogy megfázok Mycroft, hiszen fedetlen fővel mászkálok a sötétedő, esős városban, ahelyett, hogy meleg lakásom kényelmes kanapéját élvezném, tette hozzá magában Sherlock.
–  Már hogy lenne? – vonta össze szemöldökét Mycroft, tettetett felháborodással hangjában és gesztusaiban.
–  Már hogyne lenne? – vágott vissza a detektív, kevés sikerrel, ugyanis cigaretta helyett inkább csak egy rosszalló pillantást kapott. Bár való igaz, Mycroft mellényének belső zsebében  lapult ugyan egy doboz, benne három-négy megmaradt szállal, egy öngyújtó pedig makulátlan nadrágjának zsebében. Sherlock természetesen mindkettőt kiszúrta, maga sem tudta azonban, hogy ezúttal miért nem követelt. Talán mert tényleg szüksége volt egy szálra, és abban reménykedett, ha nem követelőzik, talán kap egyet. Csalódnia kellett, bár őszintén ő sem hitte, hogy mindezek után bármit is kaphatna éles megjegyzéseken kívül.

Mivel Sherlock nem, Mycroft volt kénytelen mozdulni, öccse mellé lépett, fölé is tartva esernyőjét. A detektív lomhán túrt esőcseppektől ázott hajába, finom mozdulatokkal lesöpörve a felesleges vizet, több-kevesebb sikerrel.
–  Honnan tudtad, hogy hol találsz? – Nevetséges kérdés, gondolta Sherlock, Mycroft mindig mindenről tud.
„Ezt te sem kérdezhetted komolyan.” Vetett egy lesújtó pillantást Sherlockra. „Akkor miért?”
„…” Sherlock mereven bámulta az egyik autót nem messze tőlük, nem kívánt erre sehogyan se válaszolni. Talán. Talán megfordult a fejében, talán egy pillanat erejéig felmerült benne, hogy tanácsot kellene kérnie, de gyorsan el is hessegette még a gondolatát is ennek az abszurd ötletnek.
„Beszélgetni próbáltál?” Mycroft meglepetten, kissé elismerően pislogott párat, ezt még ő sem gondolta volna. Nem voltak azok a beszélgetős típusok, ha épp nem volt egy ügy, amihez mindkettejüknek köze volt.
Végül az idősebbik Holmes elfordította fejét, abba az irányba nézve, amerre öccse nézett, percekig csak az eső kopogása hallatszott körülöttük. Sherlock magában sóhajtott egyet. Túl jól ismerték ahhoz egymást, hogy ne tudják, mire gondol épp a másik, de most egyikük sem tett semmiféle megjegyzést.
–  Induljunk haza – szólalt meg végül Mycroft, olyan könnyedséggel, hogy Sherlocknak fél másodpercig fel sem tűnt, hogy mi is hangzott el pontosan. Haza.
–  Az ágyon van a pizsamád – jegyezte meg a fürdőből kilépő, törölközőbe csomagolt öccsének Mycroft, fel sem pillantva könyvéből. Kedvenc fotelében üldögélt (bár ő nem illetett tárgyakat hasonló jelzőkkel. Számára ez csak egy bútor volt, a kényelme viszont tény, szívesen ücsörgött benne), közel a kandallóhoz.
Sherlock pár másodpercig bátyját nézte, ahogy kissé előredőlve lapozgat, a lángok kellemes narancsfénye táncolta őt körbe; hirtelen olyan öregnek tűnt, olyan fáradtnak, ahogy Sherlock még nem látta őt. Vagy ha látta is, nem akarta elfogadni, és egyszerűen kitörölte még az emlékét is.

Mikor „hazaértek”, Mycroft nemes egyszerűséggel ráparancsolt Sherlockra, hogy vegyen egy forrófürdőt, már csak az hiányzik, hogy összeszedjen valami meghűlést, így is kissé remegett már, mire megtalálta. Márpedig Mycroft Holmes ennél jobban már nem kívánt aggódni érte. Amíg Sherlock tollászkodott, addig Mycroft elő is készített mindent, finom illatú fürdőolajt is csepegtetett a vízbe, és amíg öccse áztatta magát, előkészített számára egy pizsamát. Sherlock mérete. Sherlock nem kérdezősködött, Mycroft nem magyarázkodott. Mindketten pontosan tudták, hogy az előbbi jelenetek nem először történtek itt, az ifjabbik Holmes nem egyszer vesztegelt bátyja lakásán, hol menedéket keresve, hol véleményére és logikájára szorulva, valamint az értelmes társaság hiánya is elég lelombozó egy helyzet tud lenni.
Mycroft egy idő után megelégelte, mikor látta, hogy Sherlock ebből rendszert szeretne csinálni, így jobbnak látta, ha pár alapvető dolgot beszerez kóbor öccse számára.
–  Mit kerestél az utcán? Nem bírtál kusza gondolataid hadával? – kérdezte öccsét azon a jól-ismert hangján, mikor tudatni akarta, hogy bármi, amit mond csak formalitás, ugyanis a kezében pihenő könyv ezerszer érdekesebb, mint Sherlock. Legalábbis szerette volna ezt a látszatot kelteni, mikor az előbb említett sötét, rakoncátlan hajú személy köntösbe és pizsamába bújtatva letelepedett egy másik, kevésbé kényelmes fotelbe.
–  Szeretek sétálni. – Sherlock vállat vont, igyekezett hanyagul, mire Mycroft rosszallóan összevonta szemöldökét, még mindig nem pillantott fel, ahogy zsebéből előhúzta öccse kulcsait, majd a mellette lévő asztalra hajította laza eleganciával. Sherlock nem mozdult.
Csalódott volt? Most, hogy itt a kulcs, nem kellene itt vesztegelnie, csak felkapná, és mehetne is haza. Utálta Mycroft ehhez hasonló húzásait, mindketten tudták, hogy Sherlocknak jelen pillanatban mozdulni sincs kedve. A kandallóban lobogó lángok átjárták mindenét, szemeit lehunyva úgy tett, mintha tudomást sem vett volna a kulcsokról. Hatalmi játszma. Tessék Sherlock, itt a kulcsod, akár mehetnél is, de tudom, hogy maradsz. Bár vagy olyan ostoba, hogy ha kell, akkor pizsamában és mezítláb vágj neki az esős utaknak. 
Kivételesen ne makacskodj annyit… Miért olyan nehéz egy kis engedelmességet mutatnod?
 Sherlock legalábbis valahogy így képzelte.
Már ekkor elhatározta, hogy ezt a győzelmet átengedi Mycroftnak, de azt már nem, hogy élvezze is.
–  Gregory Lestrade felügyelő küldte el nekem, miután kedves személyed óvatlanul elviharzott a tetthelyről. – tette hozzá, mire Sherlock kissé zavartan pillantott fel. Persze, hisz’ honnan is tudhatna ő Mycroft és Gregory kapcsolatáról? Mycroft el is feledkezett róla, de nem zavartatta magát különösebben. – Azért ne hálálkodj ennyire – terelte el a szót, mintha semmi különöset nem mondott volna alig fél perce, mondjuk azt, hogy bárkit megszerezhet magának, hogy Sherlockot figyelhesse, hogy előbb tudja kikkel találkozik majd öccse, mint Sherlock maga. Bár ez Sherlocknak nem volt új, megtapasztalta már párszor, hogy milyen érzés egy magas beosztású kormánytagnak (vagy magának a kormánynak?) az édes öccse lenni.
Sherlock nem is zavartatta magát, meg sem szólalt, Mycroft pedig visszarévedt könyvébe.

„Lestrade?”
„Nem lényeges, Sherlock.”
„Valóban?”

–  Te sem gondoltad komolyan, igaz? – kérdezte hirtelen, és Sherlock volt az egyetlen ember, aki követni tudta bátyja mások számára zavaros gondolatmenetét, pontosan tudta, hogy ezt Mycroft az esetre érti, nyilván beszámoltatta Lestradedal, hogy min dolgozott.
–  Nem volt öngyilkos, nyilvánvalóan. – Sherlock ráérősen pillantott fel, maga sem tudta miért, de hirtelen tényleg teljesen nyilvánvalónak tűnt. A gyilkosság túl tökéletes volt, túl letisztult, egyszerű, szinte mesébe illő, sablontörténetnek megfelelő, pontos kivitelezéssel. Tökéletesen tálalt apró igazságok, melyek olyanok, mint mikor az ember a szemetet a szőnyeg alá söpri. Nyoma van, még ha nem is feltűnő, egy-két ránc, egy finom dudorodás, egy kényelmetlen lépés.
Mycroft hümmögött párat, majd ráérősen lapozott.
„Hát rájöttél végül.”

Sherlock lehunyt szemekkel merült el elmepalotájában, a földön két hulla feküdt, Amanda és Maxwell, minden részletet pontosan felidézett, mindkét kép beleégett az agyába. Információáradat, lényeges és lényegtelennek vélt dolgok peregtek le Sherlock szemei előtt, ő pedig újra és újra feldolgozta őket, mint egy gép, keresve azt az egy apró hibát.
– Nos? – Mycroft alakja hirtelen tűnt elő a semmiből. Sherlock azonban hiába próbálta kizárni őt, érzékelte fizikai valóját is. Nem szólt, fel sem pillantott, elmélyülten vizsgálta a két testet egy darabig.
–  Nem öngyilkosság volt… – motyogta halkan Sherlock, tekintete pedig hirtelen megállapodott Maxwell jobb kezén. Ebben tartotta az üveget, mikor megtalálták.
–  Balkezes! – Szólalt meg hirtelen, leguggolva Maxwell teste mellé. – Egyik zsebben sem találtak semmit, de a bal sokkal használtabbnak tűnik, kopottabb, tágabb is, de csak alig észrevehetően, ám a meghatározóbb az volt, hogy a jobb zsebe anyaga teljesen gyűrött volt, egyáltalán nem használta, különben legalább elsimította volna, ha rakott volna bele valamit, de egyáltalán nem használta a nap folyamán. Karkötő a jobb kezén – érzelmes ajándék, külföldi szuvenír a drága nővérétől –, nyilván a ballal kötötte fel, ráadásul a jobb tenyerébe egy elmosódott szó vagy szám maradvány van firkálva, nyilván nem akarta elfelejteni, így felírta, de nem volt nála papír. Tollat ragadott. Melyik kezével?
– A baljával. – Mycroft bólintott. – Talán mégsem vagy olyan ostoba, mint amilyennek az ember először gondolna. Csupán lassú.
Sherlocknak egy pillanat alatt teljesen összeállt a kép. Amint kizárta az öngyilkosságot, rengeteg apró részlet új megvilágításba került. Hiszen sosem szabad a tényeket igazítani a teóriához.
– Nem az volt a lényeg, hogy mit írt fel, hanem hogy hová, vagy hogy mi volt a zsebében, hanem, hogy melyikben. De ez még nem minden.
Sherlock felegyenesedett, Mycroft szája sarkában pedig egy alig észrevehető mosoly bujkált.

„Mondd, egész este azt az átkozott könyvet fogod bújni? Már legalább háromszor olvastad, a könyv gerincéről ítélve, de van az négy is, elnézve az arcodra telepedő tettetett érdeklődést.”

„Ha akarom, akkor ötödszörre is elolvasom.” Mycroft lassan, türelmesen szusszantott egyet. „Süt rólad, hogy fáradt vagy, Sherlock.”
„Nem vagyok.” Szegte le kissé fejét Sherlock, bár felesleges volt tagadni, hogy valóban, a fáradtság, mint egy termetes pók, hálózta be őt egyre jobban, szabadulni pedig képtelenség, minél inkább próbálkozik, annál jobban magával ragadja. Sherlock kezdett arra gyanakodni, hogy Mycroft valami mást is tett abba a fürdőbe.
Egy halk szusszantás mellett felhúzta lábait, a fotelben kuporogva engedett valamelyest a fáradtságnak, lehunyta szemeit, de még ez sem állíthatta meg agya zakatolását. Addig úgysem tud nyugodni, míg minden apró részletet nem tisztázott magában; ráadásul a puzzle darabjai mind ott hevernek a lába előtt, csak össze kell rakni.
–  Csak nem nyomaszt valami? – Mycroft méltóságteljesen felpillantott. „Sherlock, ez az ügy iskolapélda!”
– Lestrade azt mondta, hogy az üvegen csak Maxwell ujjlenyomatai voltak, ami teljességgel abszurd. Egyrészt, ezeket a tisztítószereket a többi takarító is használja, és elnézve őket nem használtak gumikesztyűket, minek, ugyan, felesleges! Amíg kiöntik az üvegből addig legalábbis. Valamint egy öngyilkos minek törődne vele, hogy kinek az ujjlenyomata van a flakonon? De a gyilkos! Egy gyilkos, ha megfontolt, eltüntet minden hozzá vezető nyomot, ebbe beletartozik a térképként szolgáló ujjlenyomat is. Több emberé is rajta kell, hogy legyen, de a rendőrség erre fel sem figyelt, olyan gyorsan le akarták tudni az ügyet, minden túl nyilvánvaló volt, engedtek hát a csábításnak.
Ezek szerint valaki ezt kitervelte. Bosszú? Talán. De mi van, ha a gyilkos nem is gyilkos? Mi van, ha a gyógyszerek véletlenek voltak?
Amanda vitamin- és egészségfüggő volt, de a vitaminjait kis üvegcsékben tartotta, akárcsak feltehetőleg a gyógyszereket. Elég egy hozzá nem értő kéz, és máris kész a baj. Az üvegcsén az irodában nyilván csak két friss ujjlenyomatot lehet felfedezni. Amandáét és Mr Morgenét. Ha ez igaz, akkor Amanda halála egy szerencsétlen baleset volt, melyet férjének köszönhetett. Reggeli rohanás, késésben volt, ahogy már említettem nála munka és család két külön dolog volt, lelkiismeretesen járt be. De azon a reggelen mégis majdnem elkésett, sietve fogta össze haját, nem azzal a gondossággal, ami amúgy jellemző rá. Útközben egy telefon még haza, hogy a férj hozza be azt a kis üvegcsényi vitamint.
Vannak egyszerű altatók, amik kinézetre roppantul hasonlítanak egy-két vitaminhoz, csak pár színárnyalat, illetve csekély formai különbségek lehetnek, és bár szakavatott szemek látták, talán túl elfoglalt volt ahhoz, hogy tudatosuljon mit és mennyit vett be, főleg ha több üvegcsényi van. Ráadásul, ha nem érezte, hogy felüdültebb lenne, sőt álmosabb lett, vagy hányingerrel küzdött, nem kizárt, hogy többet is bevett. A felesleges vitamin úgyis kiürül a szervezetből, ártani nem árthat, legalábbis annyit nem, mint egy maroknyi altató, vagy egyéb. Nyilván nem is vizsgálták meg rendesen. Biztos akadt vitamin is, talán elsiklottak felette, ezért nem megbízható a rendőrség. Nem alapos. Gyógyszerek, vitaminok, egyet reggeli után, egyet a kávé előtt, a kávé után, gyógyteák, kávé és egy kis alkohol. – Idézte fel Sherlock az illatokat is. – Egyszerű immunerősítőkre sem jó ötlet erős italokat, kávét, alkoholt inni, gyógyszerekre pedig annál inkább nem. Mint láthatjuk, végzetes baleset.
Lejárt a munkaidő, az irodák kiürültek fokozatosan, egyet kivéve. Amanda addigra már halott volt, Mr Morgen azonban tudta, hogy felesége néha bennmarad, precíz volt, amit elkezdett azt be is fejezte mindig. Eleinte nem is gyanakodott, de órák teltek el, Amandának semmi nyoma.
Mr Morgen talál rá az irodában. Már halott volt. Ő kereste fel Maxwellt, akiről szentül hitte, hogy a tettes lehetett, hirtelen felindulásból ölte meg úgy, hogy minél kevesebb nyoma maradjon. Kézenfekvő volt. Majd hívta a mentőket, miután a nyomokat eltüntette maga után, de párat még ő sem tudott. A zúzódások Maxwell testén nem munkahelyi balesetek, hanem egy kisebb dulakodás eredménye. – Sherlock fejben pörgette vissza az eseményeket, a karon lévő foltok, pár a vállon, szinte észrevétlenek, hála a munkaruhának. Persze Sherlock egyből észrevette az árulkodó jeleket, de akkor még más szemszögből vizsgálta a testet. – Hiszen kire gyanakodhatott? Egy rosszakarójáról volt tudomása, az pedig a bukott bakár volt. Természetes, hogy rá gyanakodott, a dühe pedig tettlegességig fajult, és lám, az emberi önuralom hiányának tökéletes példája. Mr Morgen mindkettejük gyilkosa, és még csak nem is tud róla, hogy valójában mit követett el. Akaratlanul is úgy intézte, hogy mindenki Maxwellre gyanakodjon. A tökéletes kettősgyilkosság.

– A férje tette. Mr Morgen a gyilkos. Mindkettejük gyilkosa – jelentette ki hirtelen Sherlock, már maga sem tudta, hogy elmepalotájában mondta ezt, vagy pedig Mycroft londoni lakásában, de felnyitva szemeit meglátva unottan olvasgató bátyját, már nem kételkedett.
Mycroft felvont szemöldökkel, érdeklődve emelte tekintetét Sherlockra.
– És ezt mind mire alapozod? – kérdezte, de mindketten tudták, hogy erre Mycroft már régen rájött.
– Hiszen nyilvánvaló. – vakkantotta Sherlock, majd lomhán felállt a fotelből. Nem mondhatta, hogy elégedett volt magával, de ez az egyik első, komolyabb ügye volt, amibe bevonták. Ráadásul bátyja sem könnyítette meg a dolgát. Egy pár pillanatig találkozott a tekintetük, kettő, három, négy másodperc.
Végtére is megoldotta az ügyet, legalább ez nyugodni hagyta. Nem mintha le akarta volna nyűgözni Mycroftot, áh dehogy. Miért akart volna bármi ilyet tenni? Miért vágyott erre valaha is egyáltalán, jól tudta, hogy ők ketten különböző kategória, mégis úgy érezte, hogy egy nap majd, talán...
 – Jó éjt, Mycroft.
Mycroft némán nézte, szája sarkában azzal a jól-ismert halvány, átlagos emberek számára észrevehetetlen mosollyal, ahogy öccse a hálóba indul, majd csendesen beteszi maga mögött az ajtót.

Aludj jól, drága öcsém.